Nyolcmillió isten címmel érkezik David B. Gil könyve! Olvass bele!

Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol szerző a rejtélyes Japánba kalauzol egy rejtély megfejtésére.

David B. Gil Nyolcmillió isten című regénye lenyűgöző utazás a 16. századi Japánba, ahol a kard éle és a hit ereje egyaránt sorsokat formál. A spanyol szerző bámulatos érzékenységgel kelti életre azt a korszakot, amikor a sógunátus és a keresztény misszionáriusok világa feszült egymásnak, és minden döntés élet-halál kérdésévé vált. Gil prózája nem pusztán történelmi regény: részletgazdag, mégis filmszerű leírásai, erős atmoszférája és mélyen emberi karakterei miatt valódi irodalmi élmény.

Az Nyolcmillió isten egyedi hangja abban rejlik, hogy miközben hű marad a történelmi hitelességhez, mégis olyan ritmust diktál, mintha egy modern thriller lapjait forgatnánk. A politikai intrikák, vallási feszültségek és személyes drámák sodrása mindvégig feszesen tartja az olvasót.

Ha valaki rajong James Clavell klasszikusáért, a Sógunért, ebben a könyvben otthon fogja érezni magát: ugyanaz a gazdagon megrajzolt világ, de friss, kortárs szemszögből, sajátos spanyol ízzel. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat, tanít és elrepít egy olyan időbe, ahol valóban „nyolcmillió isten" uralta az emberek sorsát.

Mások a kötetről:

„David B. Gil újraértelmezi a történelmi regény fogalmát" – Barnes & Noble

„Egy regény, mely utazásra, kalandra hív, miközben hűen jeleníti meg a civilizációk és gondolkodásmódok találkozását." - Hislibris

„A történelmi regény netovábbja: utazások, nyomozások és némi kardcsörgetés a feudális Japánban."– Apple Books

ONLINE VÁSÁRLÁS IDE KATTINTVA!

OLVASS BELE:
„Miközben a tengerészek megragadták az oldalköteleket, hogy odahúzzák a hajótestet a mólóhoz, a japán rakodómesterek megközelítették a hajót, hogy rögzítsék a pallót, amit jobbról nyújtottak feléjük. A hajó egyetlen utasa a széltől rátapadó fekete köpenybe burkolózva állt lesben a fedélzeten, mint egy őrszem. Nem a kikötés manővereit figyelte: csodálattal telt tekintete Nagaszaki kikötőjén futott végig, ami az utolsó látogatásakor egy halászfalu volt csupán, a jezsuitáknak köszönhetően azonban felvirágzott, és a legfőbb összeköttetést jelentette az ibériai gyarmatok számára Makaó és Manila felé.

Legalább harminc hajó kötött ki az alaposan kikotort, a viharok ellen sziklaszirtekkel körülvett kikötő dokkjain. A mólókon több százan nyüzsögtek, akik közt legalább annyi külföldi volt, mint japán; mindenhonnan nevetés hallatszott, és szavak különféle nyelveken. Kétségkívül a japán és a portugál volt túlsúlyban, de lehetett hallani spanyol, kínai és koreai foszlányokat is. És úgy tűnt, mindannyian megértik egymást így vagy úgy, ami megdöbbentette a jezsuitát.

Mi más lehetett ez, ha nem egy csoda? Csoda, amit nem a keresztény papok üdvözítő imái okoztak, hanem a legősibb vallás, amit ismerünk: a kereskedelem. Mindenesetre csoda, akárhogy is nézzük.

– Atyám – szólt egy hang a háta mögött –, kíván üzenni a missziónak, hogy eljöjjenek önért? – kérdezte a hajómester.

– Nem szükséges, innen látom Nagyboldogasszonyunkat, ő majd segít tájékozódni.

A Nagyboldogasszony-templomra gondolt, amiről még Kasztíliában is beszéltek. Néhányan Nagaszaki katedrálisaként hivatkoztak rá, míg a helyiek egyszerűen Miszaki no Kjókainak, a Fok Templomának nevezték, mivel a hosszú földnyelv legvégére építették, ami most Nagaszaki kikötőjeként szolgált. A templom egy kisebb sziklaszirten helyezkedett el, ami a tengerre nézett. Onnan üdvözölte a hajósokat, emlékeztetve őket egyúttal, hogy akármilyen furcsának is tűnt, keresztény földre érkeztek.

Ayalát jóleső érzés töltötte el, látván, hogy Xavéri Ferenc korábban elvetett magvai szárba szökkentek. Leszállt a hajóról, és útnak indult a Nagyboldogasszony-templom keresztjének iránymutatása szerint. Végighaladt a mólók falabirintusán, kikerülve a rakodómestereket, akik lepakolták az árut, a halászokat, akik válogatták az első zsákmányt, mielőtt a piacra vitték, és az ácsokat, akik a zátonyokon javították a hajókat, a fa hajótestet a reggeli nap felé fordítva. Só és nedves fa illata terjengett. A nagy nyüzsgés őt is felélénkítette, miután a több hónapos tengeri hánykolódás elzsibbasztotta a testét, és eltompította az érzékeit.            Amint elérte a tengerparti sétányt, elkezdtek feltolulni benne a régi emlékek: az alacsony faházak, a tolóajtók, az élet nyugodt folyása a döngölt földes utcákon, a papírlámpások, a soba tésztás standok az út mentén... Egy világ, amiről úgy gondolta, a háta mögött hagyta már, de amibe most örömtől és melankóliától vegyes érzésekkel tért vissza, felfedezve, mennyire hiányzott is neki az egész."